Nem csak az élsportolók értékesek: a sport mindenkinek ad

Szöllősi Ferenc nem szégyelli bevallani: egyelőre még ő is csak tanulja a szakmát. A Kósz és Petőváry Úszó- És Vízilabda Sportegyesület triatlonszakosztályának nevelőedzője mindössze három éve van ezen a pályán – de ez a három év máris teljességgel megváltoztatta az egész életét. A 40 esztendős szakember jelenleg nagyjából ötven gyerekkel foglalkozik – a létszám állandóan változó – a szakosztály keretein belül, de ha rajta múlik, akkor ez csak a kezdet.

A pályafutását gyermekként még kajakosként - „nem voltam soha A-kategóriás versenyző” – kezdő Szöllősit régi barátság fűzi Kósz Zoltánhoz, az olimpiai bajnok vízilabda-kapushoz, aki felfigyelt arra, hogy, immáron edzőként, régi sportegyesületében, milyen örömmel foglalkozik gyerekekkel. Kósz akkor arra kérte, vállalja el a kajakozók edzését.

- Ezt azért nem vállaltam el, mert Szentendrén három komoly kajakegyesület működik, ahol volt versenytársaim is dolgoznak, és ők a mai napig világbajnokságokra járnak a versenyzőikkel. Oda minek még elindítani még egy negyedik egyesületet egy kis létszámú városban: tisztelem őket annyira, hogy azt mondjam, erre nincs szükség, különösen, hogy Budapest ott van közel. Én, ha valamit csinálok, jól akarom csinálni; kérdezték, hogy én mit szeretnék, és mondtam, hogy ha rajtam múlik, akkor én triatlonegyesületet indítanék. Gyönyörű szeglete ez itt az országnak, és minden megvan: ha sík terep, akkor a szentendrei sziget, ha hegyeket akarunk, akkor a Pilis, ha vizet, itt a Duna – tökéletes, még sincs a környéken triatlonegyesület. Itt megvan rá a lehetőség, hogy az év legnagyobb részében szabadban történjen a sportolás, amire én nagy hangsúlyt fektetek, és meg is látszik: akik rendszeresen hozzánk járnak, azok között nincs betegség, nincs vírus.

Most már van: Szöllősiék, a szakember saját bevallása szerint, a nulláról építették fel a szakosztályt, amelynek gyereklétszáma jó ideje növekszik, úgy, hogy híre szinte csak „szájhagyomány” útján terjed. Azt sem mondhatnánk, hogy gigantikus stáb dolgozik a szakosztályért: Szöllősi Ferenc egyetlen „rendszeres” munkatársa élettársa, Szőke Rita segít mindenben. Kezdetben még mind a ketten társadalmi munkában végezték a feladatot, azóta bizony teljes egészében átnyergeltek arra a célkitűzésre, hogy egy jól működő triatlonegyesületet építsenek fel.

- Az jó érzés viszont, hogy ha jó dolgot csinálsz, akkor sokan segítenek, önzetlenül. Mindenképpen meg kell említenem Varga József barátomat, Ironman-bajnokot, aki rengeteget segített nekünk, nagyon sok kaput megnyitott előttünk. De alakulóban van egy remek szülői gárda is a háttérben. Most már ott tartunk, hogy a versenyekben részt vesznek a szülők is: előbb ők szurkolnak a gyerekeknek, aztán utána a gyerekek nekik.

A munka oroszlánrészét azonban Szöllősiék végzik, noha maga a szakember is bevallja, most még ott tartanak, hogy a jelenlegi csoportok bizony szinte kísérleti nyulaknak tekinthetők, a tréner is tanítva tanul. Mégis, a szakosztály már ott tart, hogy lassan kinövi a KÓPÉ-UVSE kereteit.

- Kósz Zoliék csak medencében tudnak gondolkodni, nekünk meg az úszás mellett ott van a futás, ott van a kerékpározás, és nekünk ezeket medencén kívül kell gondolkodnunk. Ezekkel kapcsolatban minden ránk hárul, minden szervezési feladat minket terhel, ami valahol persze így természetes. Mindent nekünk kell megoldanunk, miközben, természetes módon, a sportegyesület az első, a szakosztályban felmerülő problémák pedig nem kerülnek megoldásra – ilyen égető gond például a kerékpártárolás. Nálunk mostanra megnőtt a létszám, az igény az érdeklődés: olyan ez, mintha családi házban élnél, a gyerekszobában elfér három gyerek, és te szeretnél negyediket is, anyagilag is beleférne, de egyszerűen nem fér el a házban. Mi most itt tartunk: meg akarjuk alapítani a Dunakanyar Sportegyesületet, nem azért, hogy kiváljunk a "Kópéból", nem akarunk elszakadni a gyökereinktől, de így, hogy másokra vagyunk utalva, hogy a saját ügyeinkben is mások döntéseire kell várnunk, eléjük kell tárnunk mindent, meg kell vitatnunk mindent, soha nem halad semmi. Személyes probléma nincs, de ezeket a dolgokat ki akarjuk küszöbölni.

A szervezési feladatok nem csak önmagukban kellemetlenek: időt vesznek el más, fontosabb dolgoktól. Szöllősi szerint ugyanis az edzői szakma egész embert kíván, sokkal több, mint olyasvalaki, aki méri az időt, és kiosztja a feladatokat.

- Az edző először legyen ember, és csak utána edző. Nem is értek egyet azzal, hogy edzőnek nevezzük: társ? Vagy talán barát? Lehet olyat mondani, hogy szülő? Mondjuk, hogy nevelő. Gyerekkoromban nekem az edzés volt a biztos pont az életemben, a barátaimmal, sporttársaimmal lejártunk oda, mindig, míg a többiek mentek hülyéskedni.

Most már igen sok gyereknek jelenti a KÓPÉ triatlonszakosztálya ezt a bizonyos biztos pontot – és magának Szöllősi Ferencnek is, aki nem is tagadja: ő úgy érzi, többet kapott a gyerekektől, mint amit ő adni tudott nekik.

- Ha elmondanám, mennyi minden történik itt a gyerekekkel, akkor itt ülhetnénk napestig. Nagyon próbálok hinni abban, hogy ezeket a kártyákat nem véletlenül dobta nekem a sors. Én egy jól menő autószerelői vállalkozást hagytam ott, mert hiszek benne, hogy ez jó lesz, hogy ez menni fog. Ha nem hinnék, nem is csinálnám. De amikor a gyerek oda sem figyelve apának szólít, mert olyan kapcsolat alakult ki, hogy ez természetesen a szájára jön – na, ez nem mérhető anyagiakban. Lehet, hogy ebből a gyerekből gyárigazgató lesz, vagy sporttitkár, vagy valami, és akkor kapja vissza, amit most belefektettünk. Ha nem lesz belőle gyilkos, rabló vagy drogkereskedő, a sportnak köszönhetően, akkor már megtérült a munkánk, ami persze nagy felelősség is. De ezt nem lehet úgy csinálni, hogy valaki valamiféle állás mellett lezavarja az edzést úgy, hogy beesett az utolsó pillanatban. Az edzőnek elsőként kell érkeznie, és utolsóként távoznia.

Vannak persze olyanok is a gyerekek között, akik Szöllősi meglátása szerint igazán tehetségesek, akikből nem csak gyárigazgató, de akár élsportoló is lehet. Ez nem is elsősorban a testi adottságokon múlik.

- Ez fejben dől el, szinte teljes egészében. Hogy kezel egy helyzetet, hogy áll hozzá a vereséghez, hogyan dolgozza fel a győzelmet – ezek nagyon fontosak. Kellően alázatos-e a munkával, a sporttal, a versenytársakkal szemben? Nagyon fontos, hogy ki hogyan gratulál például a másiknak, képes-e örülni a versenytársának, szurkolni neki? Itt mutatkozik meg a nagyság. Sajnos nagyon sok edző mindenféleképpen csak eredményt akar, ebből jönnek a sportsérülések, kiégések, pályaelhagyások. A másik dolog, amit nagyon sajnálok: minden versenyen látom, ahogy felnőttek, edzők arra biztatják a gyerekeiket, hogy „állj oda, könyököld le, túrd ki” – szóval nehéz ügy ez a versenysport. És nem tudjuk, nincs szó róla, hogy mi van azokkal, akik egyszer csak fogják magukat, és eltűnnek. Akkor miért történik ez?

Mégsem a gyerekek állítják a legnehezebb feladatok elé az utánpótlás-edzőt, legalábbis Szöllősi Ferenc szerint: ő egészen más jellegű „kihívásokat” sorolt elő, amelyeket az embernek le kell küzdenie, ha Magyarországon akar érvényesülni a sportban.

- A legnagyobb nehézséget a felnőtt emberek jelentik. A bürokrácia, az a jelenség, amit nevezhetünk talán irigységnek, gyarlóságnak, nem is tudom; ne nevezzük, mert nem tudom, miből fakad, de kétségtelenül jelen van. Így gyakran szembesül ilyenkor az ember azzal a kérdéssel, hogy nekem ez így miért jó? Miért csináljam én ezt így, ilyen feltételek között? Nagyon sokat kell küzdeni az elismerésért, hogy mások is elfogadják, hogy jó, amit csinálunk, és ez nehéz.

Emellett ráadásul „el is kell adni” magát a triatlont – ezzel azonban, úgy tűnik, nincs probléma, pedig ez a sport gyakran magányos elfoglaltság.

- Ez egy komoly terhelés; ez nem egy népszerű sport, nem csapatsport. Egyéni sport, kemény, kitartást igényel, jellemformáló; gyakran csak a stopperóra és a terep az ellenfél, mást nem is lát a versenyző: mégis, csapatsportokból is jöttek át hozzánk gyerekek, aki a triatlon mellett tették le a voksukat, és ez óriási dicsőség, és óriási felelősség is. Olyanok is edzenek nálunk, akik olyan sportágakat hagytak ott, amelyben nagyon sikeresek voltak.

Későbbiekben ebben a sportban is sikeresek lehetnek: Szöllősi Ferenc elmondása szerint az ő célja az, hogy tisztességesen átadja minden tudását, és a jövőben ne azért hagyja el őket egy-egy potenciális nagy sportoló, mert kevés volt az, amit a szakosztály, az egyesület nyújtani tudott – eddig nem volt ezzel probléma -, hanem mert eljött az ideje, hogy „kiengedjék a fészekből”. De a szakember, személy szerint, nem is biztos benne, hogy akarna valaha csak és kizárólag élsportolókkal vagy csakis a tehetségek "krémjével" foglalkozni.

- Ha van nálam mondjuk száz gyerek, abból jó esetben négyből lehet igazi élsportoló. De mi legyen a többi kilencvenhattal? Ők kevésbé értékesek talán? Az a kihívás és az a teljesítmény, ha őket is sikerül megtartani, ha el tudjuk őket vonni a számítógép elől, meg a hülyeségtől. Az, már megbocsásson mindenki, nem teljesítmény, ha valaki képes motiválni egy olyan gyereket, ifit, aki erre tette fel az életét, aki csak arra vágyik, hogy versenyezhessen. A kihívás az a bizonyos másik kilencvenhat.