A futsal a világ fejlettebb futballkultúrával rendelkező országaiban közel hasonló népszerűségnek örvend, mint a nagypályás labdarúgás, nálunk azonban még a megvetekedett focirajongók is legfeljebb ismerkednek a szabályokkal, arról pedig még kevesebbeknek van fogalmuk, kik a sportág igazi sztárjai, és milyen színvonalon játsszák ezt a játékot Spanyolországban, Olaszországban, vagy Brazíliában. 

Néhány évvel ezelőtt még a hazai sportnapilap sem volt hajlandó akár mínuszos hírként az újság valamelyik eldugott szegletében beszámolni a magyar futsal válogatott aktuális eredményéről, ehhez képest pár év alatt sokat lépett előre a sportág: a szakma már elismeri, hogy nem valamiféle hobbisportról van szó, és a magyar válogatottról azért illik valamennyire képben lenni a focibarátoknak, ha már a labdarúgás ilyen fontos szerepet kap a hazai sportkultúrában.

Az, hogy ilyen csekély bázissal, támogatottsággal és elismertséggel Magyarország Európa-bajnokságot rendezhet, önmagában kisebbfajta csodának számít, ezért is óriási csalódás, hogy a magyar válogatott képtelen volt élni a talán soha vissza nem térő lehetőséggel, tudniillik hogy megismertesse, elfogadtassa, megszerettesse idehaza ezt a látványos és szép szakágát a labdarúgásnak. Pedig itt volt az ordító lehetőség, minden adott volt, hogy a magyar gyerekek példaképeket találjanak maguknak a futsalban, hatásukra elkezdjék a teremfocit, és később, felcseperedve jelentősebb bázist jelentsenek a sportág számára.

A mi futsal válogatottunk szépen kidolgozta, majd végül a lehető legrondábban elbaltázta a kihagyhatatlannak hitt ziccert. 

A rég várt áttöréshez talán csak annyi kellett volna, hogy válogatottunk ne veszítse el a csehek elleni kulcsfontosságú mérkőzést 4-0-s vezetésről, 15 perc alatt. Ezt a minimális elvárást nem sikerült teljesíteni, mert kiderült, hogy van egy sötét folt a csapat taktikai felkészültségében, a játékosoknak elfelejtették megtanítani (vagy azok képtelenek voltak elsajátítani a tanítást), hogy mi a teendő, ha az ellenfél "vészkapussal" játszva létszámfölényben támad. Gyakran használt alaptaktikáról van szó, minden csapat repertoárjában megtalálható, ellene megfelelő védekezést kitalálni kötelező egy magára valamit is adó gárdának.

A helyszínen lévő 7000 ember, és a meccset televízión keresztül figyelő másik tízezer sportbarát rendkívül hálás lett volna egy győzelemért, a futsal és a magyar válogatott sokak kedvencévé válhatott volna, és nem kizárt, hogy az apukák már jövő héten jelentkeztek volna fiaikkal a legközelebbi futsal klubnál. Ehelyett azonban kiderült, hogy nálunk ebben a sportágban is a vesztesek mentalitása honosodott meg. Győzelemre képtelen játékosaink vannak, akik bármennyire is jobbak az ellenfélnél, hiába élvezik a hazai pálya előnyét, a fontos pillanatokban lefagynak, görcsösek lesznek, elfelejtik azt is, amit máskor álmukból felkeltve megcsinálnak. 

Ezek után kit fog érdekelni ez a sportág? Kinek van kedve levinni futsalozni a gyerekét? A mentálisan gyenge válogatottakból tele a padlás mifelénk, miért akarna bárki még egy olyan csapatot megszeretni, amelyik később ekkora csalódásokat okoz neki? Futsalosaink ezt bizony nagyon elszúrták, s csak reménykedhetünk abban, hogy azon fiatalok, akik egy ilyen élmény ellenére is belekezdenek a sportág művelésébe, mentalitásban nem a mieinkről, hanem a csehekről, a spanyolokról, az olaszokról vesznek példát, és mire felnőnek, a négygólos előny csapataiknak egyet jelent majd a győzelemmel.

(Bokor Péter)